Amikor fél éve kijöttem Új-Zélandra, pontosan ilyen élmények hajtottak, amiket főként egy egy túrázás alkalmával lehet átélni. A híres neves Tongariro crossing, az alpesi túra, amelynek során ezerkilencszáz valahány méterre kapaszkodtam fel es átszeltem két hegycsúcsot a Mount Tongariro-t es a Mt. Ngauruhoe-t. Előttem olyan személyek is végigcsinálták az utat, mint Zsákos Frodó és Samu, hogy Mordor földjén tűzbe hajítsák a gyűrűt.

Nekem nem volt ilyen küldetésem, így legalább volt időm néha tátott szájjal ámulni, néha kicsit kifulladni, néha majdnem seggre esni és beleesni az egyik salétromsavas tóba. Hogyan is néz ki egy ilyen túra? 

Ha egyedül mész (egyedül mentem) és nincsen kocsid (nincsen kocsim) amivel el tudnál jutni a túra kezdetéig, akkor kicsit pontosabb szervezést eszközölj. A lényeg az, hogy ezek a hegyek a Tongariro Nemzeti Park területén vannak, a parkhoz közel sok hostel települt meg, számos falu található. A nemzeti park három aktív vulkánt foglal magában, Új-Zéland legrégebbi parkja. A Mount Tongariro, Mount Ngauruhoe es a Mount Ruapehu aktív vulkánok közelében lenni 6 napig igazán megtisztelő volt. A Tongariro 1 napos túra az első két hegy átszelését jelenti.

Én az egyik, majdnem egy órára lévő faluban szálltam meg. Pontosabban WWOF-ingoltam. Az azt jelenti, hogy ingyen lakhatást és étkeztetést kapsz, ha dolgozol napi 4-5 órát egy farmon, egy családnál, vagy hostelben. Én hostelben kaptam munkát, napi 2 óra, de csak lakhatást kaptam, viszont az is király volt, külön kabinom volt, amiben egyedül voltam. :) Ohakune-nek hívják a falut, onnan is indul shuttle buszjárat szinte minden egyes nap (időjárás függő) a túra kezdetéhez. A hostelből amúgy ezt láttam:

Ez a Mount Ruapehu hegycsúcs, amely télen síparadicsomként üzemel. Ottlétem alatt volt szíves nem kitörni, nagyon hízelgő.

Tongariro crossing útvonal:

Reggel indultunk 7-kor, felszedtünk még egy csomó embert a busszal, és meg sem álltunk a Mangatepopo Car Park, kocsi parkolóig. 1100 méter. Megbeszéltük, hogy a busz 8 es fél óra múlva fog felszedni minket a a crossing végén a Ketetahi car park-nál. Az ábrán már nem fért ki, a Ketetahi hut után van, szerintem olyan 800 méteren. Az ábra alján víz es csokifolt látható.

Mondtam már, hogy egyedül mentem, mert szeretek egyedül túrázni, meditálgatni, viszont annyira crowded volt, annyi volt a turista, hogy nem volt alkalmam lemenni alfába..  A crossingot, (ami a túrát, átszelést jelenti) könnyűnek találtam, hiszen majdnem végig vörös szőnyegként ki volt építve út, így az eltévedés szinte lehetetlen (bár megpróbáltam). Így.

Nagyon profin felszerelt mászókkal találkoztam, vízálló túrabakancs, túrabot, vízálló kabát, anoráknaci, UV-s napszemcsi, kesztyű. Elvégre a 1900 méterre megyünk, ami ilyenkor ősszel már a hó birodalma. Én viszont fittyet hányva a dress code-ra, erőforrások híján a lukas cipőmben fejeztem ki hódolatom a hegyláncnak.

Kabátom sem volt, csak egy szőrrel kibélelt mellényerm, kesztyű és sapka sem állt rendelkezésre. Hihetetlen nagy mázlim volt, mert ott az ősz a heves esőzésről, havazásról szól, viszont azon a napon győnyörű, szinte felhőmentes napos időt fogtam ki. Mondanom sem kell, hogy 2 perc eső után sz*rá áztam volna. Az út végig ki van táblázva, jelzik, hogy még mennyi van hátra, hol vannak hut-ok, amely pár órás menedékházat jelent. 

Reggel kicsit még goromba volt a kilátás, de 9 órára már se híre se hamva nem volt a felhőknek. Olyan izgatott voltam mint a kisgyerekek karácsonykor.

Itt már barátságosabbá vált az idő, 1100 méteren vagyunk. Az alattunk lévő képen a Mount Ngauruhoe ágaskodik, rá voltam kattanva erre a csúcsra, 2200 méteres, és plusz 3 óra árán erre is fel lehetett volna kapaszkodni. Nekem nem volt három órám, mert várt ránk a busz, és egyedül nem is merészkedtem volna neki, tudván azt, hogy én bármely állapotok között le tudok sérülni. 

Imádom a kőzeteket, rájuk voltam kattanva. Igazából mindenre rá voltam kattanva ott.

A legnagyobb kattanás mégis ez a hegy volt, a Mount Ngauruhoe, egy képpel fentebb már mutattam egyet róla. A poszt végén mindenki megtanulja a nevét.

A hosszú zarándokút.. nem tudtam olyan képet csinálni, ahol ne lett volna senki sem az úton..

 Felérkeztünk a csúcsra, a Vörös Kráterhez,1900 méteren vagyunk. Nagyjából két órás kapaszkodás után értünk fel, déli 12 órakor. 8 kor indultunk, az első másfél, két óra viszont intenzívebb séta volt, a kezdő M. car parktól a Soda Spring-ig. 10-12 óra között viszont hol brutálabb, hol könnyebb kapaszkodás következett. A Soda Springtől a South Crater-ig 30 perc alatt 300 métert másztunk felfele, amely egy kicsit fárasztó volt, de szerintem közepes fitnesszel is meg lehet csinálni. Tehát a Red Crater:

Tavacskák:

Elérkeztünk az Emerald-tavakhoz, ami a Red Crater csúcs után van pár perces ereszkedéssel. Ez az ereszkedés viszont veszélyes lehet, nagy a seggen csúszás veszélye, amit illendő elkerülni, ugyanis a kép jobb oldalán van a nagy semmi, szakadék utána meg a Red Crater. A kavicsos út hamar megindulhat alattad, én kifejlesztettem egy forradalmi technikát, amellyel valahogy oldalvást csúsztam lefelé, körülírni sem tudom, mindenesetre elég viccesen néztem ki. Tehát az Emerald tó, pontosan két tó.

Volt ott mindenféle vegyület, szag, salétromsavas, kénsavas, kéndioxidos, metános szag, minden, ami egy korrekt vulkánhoz kell, ami a földgázok között és a coca cola összetevőiben is megtalálható hehe. A legjobb hely az ebédem elfogyasztásának, vajas lekváros kenyér volt a menü.

Kajálás közben a tó másik végén kilövellő füstcsóvára lettem figyelmes. Koncentráljatok és akkor meglátjátok a füstgomolyagot. Meg is fájdult a fejem a gázoktól, a luk körül 1 méterre forró volt a talaj, Íme a kép:

Önképet is próbáltam lőni, ez az egyedül utazásnak a hátránya, hogy szeflibot nélkül nincs magunkról kép. Én ezt nem is bánom, rosszul vagyok, ha valaki lefotóz, de csak így tudom bizonyítani, hogy jártam arra. Mást meg nem akartam megkérni, hogy lőjjön egy képet rólam, mert mint mondtam, rosszul vagyok, ha valaki fotóz.. Logikus.

Még egy kép a Red Craterről és a Mt Ngauruhoe-ről. Áhhh beleszerelmesdtem beléjük... A tavak elhagyásával megkezdjük az ereszkedést, ami majdnem 4 lassú kényelmes órába telt.

Azért annyira nem volt kényelmes, tudván, hogy tök aktív vulkán körzetében vagyunk.

2012. novemberében fogta magát a Tongariro és a Mt Ruapuhe (az utóbbi hegyre volt jó kilátásom a hostelből, síparadicsom) és jól kitört. A tudósok számítottak már erre, ugyanis a hamut, a kőzetet folyamatosan vizsgálják, melyből megállapították, hogy a vulkánon belül felgyülemlettek a gázok, melyeknek valami az útját állta (azt nem értettem, hogy mi, mert gyorsan beszélt a csávó, akitől kérdeztem, gondolom valami kőzetréteg). A gázkitörés 5 percig tartott csupán és egy turista sem sérült meg. Persze folyamatos gázkibocsátás állandóan jelen van.

Ennek a kőnek itt fentebb szép rózsaszín színe volt.

Ezen a képen a végállomás előtti utolsó állomást, a Ketetahi hut-ot, menedékházat pillanhatjátok meg. Olyan kacskaringósan vezetett az út a hegyoldalban, hogy 1 óra kellett lefelé a házig. Kényelmes egy óra.1200 méter. A Kaetetahi car park-nál volt a végállomás, olyan 800 méteren.

Egy kissé kénes víznek tűnő folyócska, frissen a vulkánokból.

Ez volt a Tongariro Crossing, amely egyike Új-Zéland Great Walk-jainak. A képen az első, leghosszabb út, elvileg 6 óra alatt meg lehet járni, rohamtempóban, képek és ámészkodás bámészkodás nélkül. Nekem 8 órába telt, kellemesen elfátadtam, hihetetlen feltöltődve értem vissza a szállásra. 3 napig csak mosolyogtam.

Biztos vagyok ám benne, hogy nem kell kiutazni Új-Zélandra, hogy több órás gyönyörű túrán vegyél részt. Én itt mindenkinek szoktam mondani, hogy Magyarország is gyönyörű hely, szép tájakkal, csak ott minden kisebb mint itt, Új-Zélandon. Remélem kedvet csináltam a túrázáshoz. :)